Szélbe kiáltok

Korábban soha nem foglalkoztatott, hogy mi fog történni másnap. Minden egyes napot éltem és megéltem, munkáról vagy szórakozásról volt is szó, s e hozzáállás nem kevés bajba is sodort nem egyszer. De mit lehet tenni, Carpe Diem, úszni kell az árral, ha bajba keveredsz és nincs aki kihúzzon onnan, Neked kell kimásznod belőle, különben beleragadsz és Isten tudja hol fogsz kikötni az életben.

Most, hogy 25 évesen az összes korábban kevert kulimászból kikecmeregtem, egy ideig bugyután néztem magam elé, hisz korábbi komolyabb céljaim mindig elhomályosultak az épp aktuális problémáim megoldásának erőfeszítései mellett, aztán egyszer csak rádöbbentem, mostantól minden másképp lesz. Hosszútávú terveket fogok szőni, elkerülve bút és bánatot, már persze legjobb tudásom szerint.

Igen ám, de lehet-e mindezt úgy csinálni, ha maradok az eddig megszokott környezetemben? Nyilvánvalóan nem, így aztán váltani kell, ez az, amire szükségem van a további fejlődéshez. Egy utolsó nagy környezetváltozás.

Munkakeresésre adtam hát a fejem, voltak ugyan körvonalak, melyek mentén majd haladni szerettem volna, de a jelentkezések lefutási ideje túl sok időt hagyott gondolkodni, így a tervek gyorsan változtak. 

Egy gondolat azonban folyamatosan aggodalomra adott okot, mégpedig a "vajon mi fog történni eztán?". Mi lesz holnap?

 Ha a vezetőség-, a dolgozók és önmagam meggyőződése szerint is én vagyok a lehető legtöbb területen s leghatékonyabban bevethető egyszemélyes elit alakulat, akkor vajon a tulajdonosok, akik hihetetlen üzletemberek képében tetszelegnek – ezt alátámasztani látszanak az őket körülvevő számok - , miért nem fogadják el ennek tényét?

 Miért dugják homokba a fejüket s miért alakítanak úgy teljes értékű véleményt, hogy csak heti pár órára csatlakoznak a hozzánk, földi halandókhoz? Miért tartják fontosabbnak az esetenkénti morális potenciát a lobogó lánggal égő szakmai alázatnál és hatékonyságnál? Vajon miért jár előrébb egy olyan gyenge dolgozó, aki időnkénti jókedvet teremt esetlenségével és bohémságával, amikor valaki más kiemelkedően teljesít abban, amivel Ők temérdek pénzt keresnek, megválasztja a pillanatot, amikor komolynak kell lenni és összpontosításra ösztökéli a többi dolgozót, ám folyamatos derű és kemény munkával kiérdemelt tisztelet lengi körül?

 Nyilván fontos az, hogy valaki önmaga eladása érdekében olyan, csak ehhez használatos képességeket fejlesszen ki, amik kis lánggal, de nagy füsttel égnek, megtévesztve ezzel a körülöttük levőket s elfedve saját, egyébként vállalható gyengeségeiket, de nem fontosabb-e az, hogy tényleges és tudás alapon kivívott tisztelet aurája lengjen körül, melyet büszkén, nem mindennapos, a lebukás rettegésétől átitatott fenyegetés légköre vesz körül?

 Külföldi munkásként eddig úgy kezeltem a hazamenetelt, mint egy olyan rövid, ám ismétlődő szabad periódusát az életemnek, amibe adott idő alatt a lehető legtöbb élményt kell bezsúfolni, legyen az helyes vagy helytelen, szükséges vagy szükségtelen. 

 Rájöttem azonban, hogy ha 4 és fél év után végre elfogadom magamban a tényt, hogy jelenleg nem odahaza élem az életem, hanem egy nem olyan messzi, mégis távoli országban, botorság lenne csak robotolni éjt nappallá téve a hétköznapokban csak azért, mert nincs meg az olyh áhított környezet.

 Eddig azt hittem tényleg élem az életem, de most rá kellett ébrednem, hogy jelenleg azért élek, hogy dolgozhassak, hogy aztán 3-4-5 havonta hazatérjek, s keresetem, melyhez saját vérem tapadt, feláldozzam az ingerszomj oltárán. Ez nem mehet így tovább, főleg ha szeretnék háromról a négyre jutni.

 Ezen fogok dolgozni.

 Hihetetlen, hogy milyen drámai hirtelenséggel tör rá az emberre a felismerések leggyakorabbika, mikor rádöbbenünk, hogy tévedtünk. A másiknak avagy a többieknek igaza volt és voltak olyan jók, hogy jóindulatú kegyetlenséggel az orrunk alá dörgölték az igazság morzsáit, amiből csak a későbbi tapasztalatok segítségével tudunk értékelhető teljes képet alkotni, addig csak ellenálltunk és egyet nem értettünk. 

 23 évesen az ember azt hiszi, hogy már mindent tud, ami tudható és ez így is van rendjén. Akkor vagyunk a legerősebbek, a gyermekkort már elhagytuk s bár még nem tudunk róla, a felnőttkort még messze nem értük el. Így van ez még abban az esetben is, ha életünk 23 évében többet éltünk meg, mint azt a fizika törvényei nagylelkűen engedélyeznének.  Akkor még ezt persze nem kellett tudni.. Az élet az idő segítségével ad nekünk leckéket és bár én szerencsésnek mondhattam magam akkori párommal, ki szerencsétlen bár próbálta felnyitni a szemem és egy új nézőpontból megközelíttetni az életet magát, emlékezvén akkori önmagam mindenttudni hívő makacsságára, nem volt könnyű dolga. Mégis, így visszatekintve, hálám felé csak még inkább a magasba taszajtja a szememben.  Mikor betöltöttem a 24. évem, elgondolkodtam egy csöppet az életen, amit addig éltem s mintha a Szent Lélek segített volna megértenem, hirtelen megvilágosodtam addigi lehetetlenségemet illetően és elhatároztam, ez így nem mehet tovább. Párom tudtán kívül történt az egész gondolatmenet és bár később sem említettem neki, Ő mégis észrevette a pozitív változást. Azt hittem már a jó irányba haladok, ami végül is még ha haloványan is, de érintette a valóságot, ám a folyamatba külső tényezők is befolyást nyertek s ténylegesen megváltoztatták annak végeredményét. Ha nem is tértem vissza a kiindulópontra, de mindenképpen kisiklottam azon az ösvényem, amelyen hivatott voltam egy jó ideig haladni, így aztán hirtelen hoztam meg olyan fontos döntéseket, melyek meggondolatlanságbukból adódóan megnehezítették életem elkövetkező pár hónapját. 

 Immáron harmadszorra ismétlem önmagam, remélhetőleg utoljára: a blognyitás soha nem tartozott az erősségeim közé, mégsem tudom soha kiverni a fejemből a benne motoszkáló, ezzel kapcsolatos komisz kis gondolatot. Mivel írni mindig volna mit, ráadásul szeretem is csinálni, ha épp időm és kedvem van hozzá, így eldöntöttem, hogy ha most sem fog sikerülni, akkor nem próbálkozom többször, megszületése előtt elvetem a dolgot. Ennek szellemében és fényében nyíljék hát meg blogom, harmadszorra és végleg...