Hihetetlen, hogy milyen drámai hirtelenséggel tör rá az emberre a felismerések leggyakorabbika, mikor rádöbbenünk, hogy tévedtünk. A másiknak avagy a többieknek igaza volt és voltak olyan jók, hogy jóindulatú kegyetlenséggel az orrunk alá dörgölték az igazság morzsáit, amiből csak a későbbi tapasztalatok segítségével tudunk értékelhető teljes képet alkotni, addig csak ellenálltunk és egyet nem értettünk.
23 évesen az ember azt hiszi, hogy már mindent tud, ami tudható és ez így is van rendjén. Akkor vagyunk a legerősebbek, a gyermekkort már elhagytuk s bár még nem tudunk róla, a felnőttkort még messze nem értük el. Így van ez még abban az esetben is, ha életünk 23 évében többet éltünk meg, mint azt a fizika törvényei nagylelkűen engedélyeznének. Akkor még ezt persze nem kellett tudni.. Az élet az idő segítségével ad nekünk leckéket és bár én szerencsésnek mondhattam magam akkori párommal, ki szerencsétlen bár próbálta felnyitni a szemem és egy új nézőpontból megközelíttetni az életet magát, emlékezvén akkori önmagam mindenttudni hívő makacsságára, nem volt könnyű dolga. Mégis, így visszatekintve, hálám felé csak még inkább a magasba taszajtja a szememben. Mikor betöltöttem a 24. évem, elgondolkodtam egy csöppet az életen, amit addig éltem s mintha a Szent Lélek segített volna megértenem, hirtelen megvilágosodtam addigi lehetetlenségemet illetően és elhatároztam, ez így nem mehet tovább. Párom tudtán kívül történt az egész gondolatmenet és bár később sem említettem neki, Ő mégis észrevette a pozitív változást. Azt hittem már a jó irányba haladok, ami végül is még ha haloványan is, de érintette a valóságot, ám a folyamatba külső tényezők is befolyást nyertek s ténylegesen megváltoztatták annak végeredményét. Ha nem is tértem vissza a kiindulópontra, de mindenképpen kisiklottam azon az ösvényem, amelyen hivatott voltam egy jó ideig haladni, így aztán hirtelen hoztam meg olyan fontos döntéseket, melyek meggondolatlanságbukból adódóan megnehezítették életem elkövetkező pár hónapját.
