Külföldi munkásként eddig úgy kezeltem a hazamenetelt, mint egy olyan rövid, ám ismétlődő szabad periódusát az életemnek, amibe adott idő alatt a lehető legtöbb élményt kell bezsúfolni, legyen az helyes vagy helytelen, szükséges vagy szükségtelen.
Rájöttem azonban, hogy ha 4 és fél év után végre elfogadom magamban a tényt, hogy jelenleg nem odahaza élem az életem, hanem egy nem olyan messzi, mégis távoli országban, botorság lenne csak robotolni éjt nappallá téve a hétköznapokban csak azért, mert nincs meg az olyh áhított környezet.
Eddig azt hittem tényleg élem az életem, de most rá kellett ébrednem, hogy jelenleg azért élek, hogy dolgozhassak, hogy aztán 3-4-5 havonta hazatérjek, s keresetem, melyhez saját vérem tapadt, feláldozzam az ingerszomj oltárán. Ez nem mehet így tovább, főleg ha szeretnék háromról a négyre jutni.
Ezen fogok dolgozni.
